TÖRTÉNETEK
Dr. Kedves Gyula összeállítása alapján íme a három történet:
1. Ladikos Hőstett | 2. Villám lovas | 3. Vigyázó vitézek
1. Ladikos Hőstett
A bátor lélek első megmutatkozása
1809 tavaszán a Magyarországot is magába foglaló Habsburg-birodalom vezetése kétségbeesett lépésre szánta el magát, hogy valahogyan megőrizze nagyhatalmi tekintélyének maradékát. Bámulatra méltó merészséggel egymaga szállt szembe a hatalma tetőfokán álló, egész Európát befolyása alá vonó Napóleon császárságával. Érezvén hadserege gyengeségét, I. Ferenc császár fegyverbe szólította a háborúban már generációk óta részt nem vevő magyar nemesi felkelést is. A fiatal nemesifjak körében fellángolt a harcias lelkesedés, s a Széchenyi-fiúk is egymással versengve jelentkeztek katonának. A leglelkesebbek közé tartozott a legfiatalabb, a 17 éves Széchenyi István gróf, akit miután magára öltötte a lovastisztek zsinóros-vitézkötéses díszítésű világoskék egyenruháját, s fejébe csapa a dunántúli lovasság piros csákóját főhadnagyként a József nádor vezényelte fölkelők törzskarába osztották, s Győrbe vezényelték 1809. áprilisában.
A háború azonban balszerencsésen alakult. A haderő legjobb egységeiből álló ausztriai hadsereg vereségét követően Bécs is elveszett, s az uralkodó Magyarországra menekült. A háború Magyarország földjére is átterjedt, s júniusban Győrnél a császári hadsereg maradványaihoz csatlakozott nemesi felkelők is csatát vesztettek. Éppen csak, hogy sikerült a francia harapófogóból kimenekülniük, s Komáromba visszavonulniuk. A felkelősereg egyik hadosztálya azonban a Mosoni-Duna partján a Győr védelmére emelt sánctáborba szorult, ahol a franciák megadásra szólították fel őket. Az 5000 katona azonban elhatározta, hogy kitör a gyűrűből, s az ellenség hátában elvonulva keresi majd a csatlakozás lehetőségét a Dunántúl keleti felében levő saját haderőhöz. Sikert csak úgy lehetett remélni, ha a kitörési szándékuk, és a tervezett útvonal eljut a vezérkarhoz is, és értesül róla József nádor, a felkelők főparancsnoka. Ehhez egy bátor futár tisztre van szükség, aki át tud csúszni a francia őrláncokon, átküzdi magát a győzelemittas és magabiztos francia hadseregen és nem retten vissza semmitől, a legváratlanabb helyzetben is feltalálja magát. Széchenyi István főhadnagy jelentkezett e rendkívüli feladatra, és már terve is volt. Csónakon, a Dunán leereszkedve jut el Komáromba, így csak a parti őrszemek figyelmét kell kikerülnie. A Fertő nádasaiban már gyerekként megtanulta az evezés fortélyait, így magabiztosan vágott neki a veszélyes útnak, hogy a sánctáborból rövidesen kitörő bajtársai támogatáshoz juthassanak a főseregtől. Június közepén azonban a legrövidebbek az éjszakák, így nagyon kell sietni, hogy a sötétség óvó leple elég legyen az út legveszélyesebb részéhez. 1809. június 14-én éjjel 11 órakor adta át Meskó vezérőrnagy az ifjúnak a József főherceghez írott levelet azzal az utasítással, hogy a jelentésnek mindenáron a nádor kezébe kell kerülnie másnap.
Széchenyi István azonnal a Rábcán ringó kicsiny csónakhoz rohant, ami már elő volt készítve az útra. Kardját lecsatolta és a csónakba dobta, hogy ne akadályozza az evezésben, de díszes tiszti tarsolyát nem oldotta le oldaláról, hiszen ebben volt a hadosztálya sorsát eldöntő jelentés, ami most életénél is drágább volt. Jól meghúzta az evezőket, de amint a Rábcáról a Mosoni Dunára ért le kellett hasalnia, mert a folyó partját már francia őrszemek vigyázták, s nem volt szabad zajt csapnia. Időnként azonban használnia kellett az evezőket, hogy távol tartsa csónakját a veszélyes parttól, s a víz loccsanása a néma éjszakában messzire hangzott. A franciák pedig nemhiába voltak az akkori világ legjobb katonái, ráadásul a legszemfülesebb gyalogosokat, a vadászokat helyezték el a part mentén, így rövidesen puska dörrent a zaj irányába. Most már nem volt értelme a lopakodásnak, így újra teljes erejéből evezni kezdett Széchenyi, hogy minél hamarabb kijusson az őrszemek lőtávolságából. A vadászok azonban hosszú őrláncot alkottak, és folyamatos puskatüzet zúdítottak a folyó közepére, többnyire csak találomra lőve. Az egyik lövedék így is átütötte a csónak palánkját, éppen a vízvonalnál. Rövidesen víz lepte el a csónak alját, ezért le kellett tenni az evezőket, s a réssel foglalkozni. Bármennyire is fájt érte a szíve, jobb híján ledobta magáról az olyan nagyon becsült tiszti dolmányt, amelynek az ujjrészével dugaszolta el a golyó ütötte lukat. A sűrű szövésű posztó viszonylag jól elzárta a rést, s markával mere ki a csónakból a vizet, de az időveszteséget már nem lehetett behozni. Mire újra az evezőkhöz nyúlhatott, már szemből megjelent a keleti égbolton egy egyre erősödő fénycsík, a pirkadat jeleként. Most evezett csak igazán teljes erejéből. Már nem számított, hogy zajt csap, csak a gyorsaság volt a lényeg, kijutni a nagy Dunára, ahol a folyó közepén már nagyobb biztonságban lesz a parti őrszemek puskáitól. A szerencse is mellészegődött, a vadászok őrlánca ugyanis a folyótorkolattól elmaradt, s az új őrláncot alkotó sorgyalogság puskáinak lőtávolsága és célzóképessége jóval kisebb volt. A zöldártól felduzzadt Duna erős sodrása pedig szinte repítette Komárom felé evezés nélkül is, akár a legnemesebb paripa. De azért ahogy kifújta magát újra evezni kezdett, most már nem a francia fegyverektől tartva, hanem az idővel harcolva, hogy minél hamarabb átadhassa a fontos jelentést. Aztán Komárom tornyait meglátva arra gondolt, hogy egy Széchenyi, aki ráadásul még főhadnagy is, nem érkezhet meg futárútja során csak úgy becsorogva, ezért keményen megmarkolva az evezőket egész a kikötőig férfiasan húzott. S amikor kötelet dobott egy parton álló katona a csónakjába, hogy partra húzzák még a dugaszként használt dolmányt is magára öltötte, bármilyen vizes és gyűrött is volt az. Hiszen harcból jött, még jól is állt a viseltesség. S amikor a csónakból kilépve odavetette egy szájtáti baka őrmesternek, hogy gróf Széchenyi István főhadnagy, győri futártiszt érkezését jelentse a parancsnokának, már egy határozott délceg ifjú állt gyűrött-tépett egyenruhában, annak a gyerekembernek a helyén, aki három hónapja még olyan büszkén és kényesen vigyázott tiszti dolmányára. A feladatot derekasan végrehajtotta. S négy napra rá, hogy a nádor kezébe letette a fontos jelentést a Győrből kitört Meskó-hadosztály a Bakony hegyei között szerencsésen visszacsatlakozhatott a fősereghez. Egy hét múlva a győri bajtársak Komáromban ölelték meg a bátor szívű kis legényt, a nemesi felkelősereg legfiatalabb főhadnagyát.
vissza az oldal tetejére > > >
2. Villám lovas
Vágta Napóleon legyőzésére
A Napóleon legyőzéséhez vezető 1813-14-es háborúban a szövetséges erők főhadiszállásán, a főparancsnok Schwarzenberg tábornagy mellett töltött be parancsőrtiszti feladatot Széchenyi István másodkapitány. A huszártiszti egyenruhát ekkor dzsidás kurtkára cserélte, s a francia szabású, vállrojtokkal díszített, vörös hajtókás sötétzöld öltözeten büszkén viselte a vállán keresztbe vetett széles szolgálati övet, a segédtisztek és parancsőrtisztek megkülönböztető jelvényét. Apja támogatásával kitűnő lovakat szerzett be, hogy küldetéseit a leggyorsabban tudja teljesíteni. Már ekkor kitűnő lovas hírében állt, így nem csoda, hogy a lipcsei csata előestéjén ő jelentkezett a főparancsnok felhívására, amikor az egy nehéz lovasküldetésre keresett önkéntest. A főhadiszállástól 30 km-re lévő porosz vezért, az ősz Blücher tábornagyot kellett felkeresni, hogy a másnapi csatára vonatkozó instrukciókat időben megkapja.
Schwarzenberg szívesen fogadta Széchenyi jelentkezését, mert nem egyszerűen csak jó lovasra volt szüksége, de olyan művelt, több nyelven beszélő tisztre, aki szakszerű tájékoztatást is tud adni a hadműveleti helyzetről az érdeklődő szövetséges számára. És Széchenyi ulánus kapitány éppen ilyen tiszt volt. A régóta meglévő bátorsága mellett, komoly katonai tudást is szerzett, amely bölcs megfontoltsággal, határozottsággal társult. A francia vonalakat is érintve a vaksötét éjszakában, a zuhogó esőben szinte végig vágtatva kellett megtenni az utat, hogy időben célba érjen a főparancsnoki utasítás. Blüchernél pedig újabb kihívás várt a fáradt tisztre. Tovább kellett lovagolni, hogy az ingadozó szövetségest, a svéd trónörököst, Napóleon egykori kitűnő tábornokát Bernadotte marsallt meggyőzze arról, hogy a másnapi döntő csatában támogassa a szövetségeket. És Széchenyi ennek is kiválóan megfelelt. Versenyt vágtatott a széllel, szakszerű hadműveleti tájékoztatást adott, majd ékes franciasággal győzte meg az egykori francia marsallt szövetségesi kötelességéről. S mindehhez párosult az a szerénység, amellyel világraszóló teljesítményéről hallgatott szüleihez írott rendszeres levelezésében. Csak sógora leveléből értesült a nagyvilág Széchenyi István páratlan teljesítményéről:
„Érthetetlen, hogy Stepherl semmit sem mesélt el, ergo én teszem meg. Neipperg nem tehette, mert nem tudott semmiről. Stepherlt, Schwarzenberg herceg a 16-áról 17-ére virradó éjszaka Blücher tábornagyhoz küldette, hogy őt a 18-i csatára meghívja (így szokás ez nálunk, hogy udvariasan, mint valami politikai ebédre, meghívni az urakat). Megbízatásában eljárt és azt a parancsot is hozta Blüchernek, hogy a svéd trónörököst is hívják meg. Blücher, de még inkább Gneisenau kétségbe vonták annak lehetőségét, hogy ezt az ingadozó félbolondot (aki mindig mást tesz, mint amit kellene) ilyen lépésre rábírhassák. Ekkor Stepherl gyors elhatározással így szól Blücherhez:
___- Adjon exellenciád egy lovat!
___- Mit akar ön, fiatalember? – hangzott a kérdése.
___- Rábírom a trónörököst a menetre bármibe is kerüljön! – volt a válasza.
Tetszett ez az öreg harcosnak, egy lovat és áldását adta a szükséges vállalkozáshoz. Stepherl elvágtatott a trónörököshöz, kinek szállása előtt több porosz tisztet talált, kikkel közli szándékát, hogy a trónörököst a császárok és a porosz király nevében felszólítja, hogy vonuljon Lipcse ellen. Egyik tiszt megkérdezte, vajon van-e erre megbízatása, amire Stepherl bevallja, hogy az bizony nincs, de legfeljebb saját fejét kockáztatja, amely a közjóért nem drága. Erre ez azt felelte: Fiatalember, ön sokat mer, de magam fogom bejelenteni. Az illető egy porosz herceg volt, akinek nevét már elfelejtettem. Stepherl bátran lépett a trónörökös elé, aki a menetet először megtagadta, majd magát mentegetve, mindenféle kifogáshoz folyamodott. Stepherl nem vesztette el lélekjelenlétét és írást kért arról, hogy a három uralkodónak meghívását Lipcsébe átadta. A trónörökös ezt megtagadta, de később gondolkodóba esett, visszaszólította Stepherlt és behívatott néhány tábornokot. Stepherl leírta neki a menetvonalat, a trónörökös elindulva időben érkezett és eldöntötte a lipcsei csatát, amely különben menthetetlenül elveszett volna. Bocsáss meg, hogy nem tudom úgy leírni az esetet, ahogy tudom, de Schwarzenberg egész főhadiszállása bizonyítja ezt a történetet. Ez a tett az ebben a háborúban megtörtént valamennyinél többet ér.”
S valóban, másnap Blücher és Bernadotte hadseregei pontosan beérkezve a csatatérre eldöntötték Lipcsénél az Európa sorsát meghatározó nagy csatát, a „népek csatáját”. Széchenyi István még alig töltötte be 22. életévét, s már történelemformáló cselekedetekben működött közre, amiért első kapitányi rendfokozattal tüntették ki. Még számtalan veszélyes futárszolgálatot látott el ebben a háborúban, a lipcsei csatában lovát is kilőtték alóla. Egyszer tévedésből a szövetséges orosz kozákok kergették még, de kitűnő lova kimentette szorult helyzetéből. Máskor a francia vértesek elől egy mocsárban kellett meghúzódnia, s már süllyedő lovával együtt a magyar huszárok mentették ki. A szövetségesek körében az egyik legmegbízhatóbb parancsőrtisztnek tartották, uralkodók ismerték el ügyességét. Kapott orosz, porosz, de még szárd-pimonti kitüntetést is, csak éppen saját uralkodója nem tüntette ki a háború végéig.
vissza az oldal tetejére > > >
3. Vigyázó vitézek
Csatában, huszárszázada élén
1815 tavaszán hihetetlennek tűnő hír söpört végig Európán: Napóleon visszatért Franciaországba. A katonák újra a harctérre siettek, így Széchenyi István huszárkapitány is a Bolognában állomásozó ezredéhez utazott. Míg a szövetséges hatalmak Napóleon 100 napos uralmának Waterloonál vetettek véget, az itáliai haderőre más feladat várt. A vakmerő francia huszárból Nápoly királyává emelkedett Murat úgy akarta jóvátenni Napóleon 1814-es cserbenhagyását, hogy most elsőként állt támogatói közé. Itália egyesítésének jelszavával indított hadat az olasz csizma északi felét megszálló Habsburg-birodalmi csapatok ellen. , így Széchenyi hamarosan összemérhette kardját azokkal a nápolyi katonákkal, akikkel addig diplomataként csak bálokon vetélkedett.
1815. május 2-3 között Tolentinónál zajlott le a döntő csata, amelyben megtörték Murat hadseregének ellenállását. Széchenyi itt érte el minden fiatal huszártiszt álmát, önállóan vezényelni egy teljes huszárszázadot, majd 180 embert. Ez már komoly parancsnoki felelősség volt, de a 23 éves fiatalember mögött már 6 éves szolgálat és nagyon sok tanulás volt, így magabiztosan látta el feladatát. Micsoda felemelő érzés volt ennyi huszár élén vágtázni, és hallani maga mögött több mint 700 patkó dübörgését. Szilárdan hitte, hogy ennek az erőnek semmilyen csapat nem tudna ellenállni. Pedig nem akármilyen ellenfélre akadt Tolentinónál. Magának a királynak a legnagyobb büszkesége, a nápolyi gárdahuszárezred tört rá arra az arcvonalszakaszra, ahová Széchenyi István százada be volt osztva. Hiába volt azonban Murat egykor legendás ügyességű huszár, nápolyi tanítványainak ereje megtört a magyar huszárok ellentámadásán. Széchenyi ügyesen kitért századával a roham előtt és oldalról csapott az ezrede által feltartóztatott olasz lovasokra. De nem a megszokott, kitűnő lovai voltak itt vele. A háború váratlan kitörése miatt csak Bolognában tudott lovat venni magának, így a kellő összhang még nem alakult ki vele. A piros csákós, zöld dolmányos és mentés, karmazsin színű nadrágot viselő huszárai élén megeresztett kantárral vágtatott, miközben a magyar virtusnak megfelelően rivalgó katonái és a csata zajától megriadó lova egyenesen az ellenség sűrűjébe ragadta. Egy pillanat alatt körbefogták az olasz lovasok, de magyar huszárai nem hagyták kapitányukat világ csúfjára fogságba esni. Egyik leghűségesebb huszára, Szilágyi Márton egy társával szinte berobbant a Széchenyire kardjaikkal sújtó olaszok közé, s kiragadták veszélyes helyzetéből. Meszéna főhadnagy ezalatt szakaszával feltartóztatta az olaszok tartalékát, így a Széchenyit megmentő közhuszár az olasz ezredparancsnokra csapva, egy hatalmas csapással leütötte lováról. Ezzel meg is tört az olasz lovasok harci kedve és visszavonulót fújtak. Széchenyi kapitány azonnal megérezte a nagy lehetőséget és pillanatok alatt újra harcrendbe állítva századát, megkezdte az üldözésüket. Ez volt talán huszáréletének legnagyobb diadala. Egy órán keresztül űzte-vágta századával a hátráló majd egyre inkább menekülő ellenfelet, miközben a büszke nápolyi lovasezredet teljesen szétverték.
A csata azonban még nem dőlt el, így másnap még veszélyesebb helyzetbe keveredett. A délután folyamán a másfélnapos harcban kimerült nápolyi csapatok már visszavonulóban voltak, de akadt egy gyalogsági alakulat, amely négyszögbe sorakozva sortűzzel és az előreszegezett szuronyaival minden rohamot visszavert. Ekkor Széchenyi a századát rohamhoz sorakoztatva maga vállalkozott ellenállásuk megtörésére. Az ilyen védelmi négyszöget azonban, amit egy teljes zászlóalj (600-800 katona) alkot nem is olyan egyszerű megtámadni. Csak nagyon nagy elszántsággal és fergeteges gyorsasággal lehet sikert elérni. A gyorsaság azért kell, hogy a leadott sortűz után már ne tudjanak újra lőni a nagyszög elé ért huszárokra, az elszántság pedig azért, mert csak a négyszögbe ugratva, azt belülről támadva lehet szétverni az ilyen védelmet. A hosszú, másfél métert is meghaladó szuronyos puskák félelmetesen merednek a huszárok felé, akik megpróbálják a lehetetlent, de sorra visszahőkölnek a lovak a szuronyerdőtől, vagy lövéstől, szúrástól találva a négyszög előtt zuhannak a földre. És ekkor maga a század parancsnoka, Széchenyi kapitány az, aki huszárszablyáját a feje felett megforgatva a négyszög sarka felé suhint, kijelölve ezzel az új támadási irányt, s mint a szélvész ront rá a meghőkölő olasz gyalogosokra. Szablyájával két szuronyos puskát is félrecsap, s bátor lovával letiporva 3-4 gyalogost, áttöri a védelmi négyszög mindhárom sorát. A szegletnél azonban ott van az olaszok egyik legtapasztaltabb altisztje, aki elővigyázatosan nem lőtte ki puskáját az előző sortűznél, s most néhány lépésről lő a magyar huszártisztre. A halálos lövéstől összeroskadó lováról Széchenyi szerencsésen le tud ugrani, de egy szál karddal sokáig nem védheti magát a százszoros túlerőtől. De már ugrat, szinte repülve egy másik huszár is a négyszögbe, a hűséges Szilágyi Márton közhuszár. Az ő lova sértetlen marad, mégis azonnal ugrik le róla, s adja át kapitányának. Nem csak azért, hogy megmentse szeretett parancsnoka életét, de azért, hogy a már időközben a négyszög előtt torlódó bajtársait tapasztalt tiszt vezesse, irányítsa a négyszög teljes szétverésére. És Széchenyi pattan fel az új paripára, kardjával szétüt két gyalogos között, utat nyitva az oda érkezett huszároknak. Szilágyi közhuszár pedig megnyugodva látja a magyar huszárok tombolását a szétugró nápolyi gyalogosok között, pedig amikor kapitányának átadta lovát, s kardját védőállásba rántotta maga elé, egy rézgombot sem adott volna a saját életéért. A nápolyiak négyszöge szétrobbant, s néhány perc múlva a magyar huszárok már kacagva üldözték, terelték őket tisztes fogságba. A csata véget ért, Murat hadereje összetörve menekült Nápoly felé, hogy egy hét múlva végleg letegye a fegyverét.
Széchenyi harca is véget ért, legalábbis a csatamezőkön. Tíz év múlva kezdte újra, de akkor már nem karddal, hanem okos érvekkel a politika küzdőterén.