Bár a Ráday család grófi ágából származott, de nem a budai szalonokat, hanem a harcmezőt választotta. A huszárság iránti szenvedélye már fiatalon megmutatkozott, és 1849 nyarára őrnagyként egy egész osztály élén vezette rohamra a lovasait – gyakran többszörös túlerő ellen.
A Károlyi-huszárok nem voltak díszmenetes alakulat. Napi 40-50 kilométer lovaglás, gyakran saras, járhatatlan utakon, esőben, hőségben – miközben mindig készen kellett állni egy hirtelen rajtaütésre. Ráday emberei mégis követték őt, mert nem parancsolt, hanem példát mutatott felszerelésben és kiképzésben, menetben és csatározásban egyaránt. Imponáló volt számukra, ahogyan kivont karddal vágtatott arcvonaluk előtt, vezetve rohamukat, a legendás huszár attakot.
1849 nyara a magyar hadsereg visszavonulásairól szólt, de Ráday neve mindig ott bukkant fel, ahol hirtelen kellett cselekedni. A komáromi csatamezőtől a Hernád völgyén át, egészen Aradig. Egy alkalommal valahol a tiszántúli rónaságon csak tíz huszárral indult felderítésre, de olyan hangos trombitaszóval és porfelhővel közelítettek az orosz előőrsök felé, hogy azok teljes oszlopban hátráltak, azt hívén, hogy egész ezred jön.
A világosi fegyverletétel után az aradi hadbíróság súlyos ítéletet mért a 19. életévét még csak éppen betöltő huszártisztre: 12 év vasban. Kezdetben Aradon, majd a josefstadti erődben raboskodott, ahonnan az első kegyelmezési hullámban szabadult. Birtokukra visszavonulva csak a kiegyezést követően vállalt hivatalt, szilárdan ragaszkodva ’48-as elveihez. Ráday Pál a magyar huszárság egyik legvakmerőbb tisztje volt.
Ha ma Ráday Pál élne, minden bizonnyal ott vágtatna a Nemzeti Vágta döntőjében – nyeregben, karddal, szemben a széllel.
Címkék